A tatár bifsztek

A férfi megásta a sírt. Alaposan beleizzadt, mire elég mélynek találta. Olyan jó barát, mint Ottó, megérdemli, hogy kényelmesen aludhassa örök álmát. Tizennégy év! Ennyi időn át éltek egymás mellett, és elveszíteni egy olyan drága lényt, mint Ottó, maga a vigasztalhatatlanság.

Ottó nem volt ott vele. A felesége benn tartotta a házban. A kutya okos állat, kitűnő előérzete van. Biztosan rájönne, hogy a mély és sötét gödör nem jelent jót, s hogy éppen azok akarják elemészteni, akikért ennyi éven át a tűzbe ment volna, akikért hűséggel rajongott. A doktor felajánlotta az injekciót, mert a vak is láthatta, hogy Ottónak már csak szenvedés az élet. Susannal azonban másként határoztak. Utolsó vacsorát terveztek a kedves állatnak. Azt ehet, majd amit nagyon szeret: tatár bifszteket. Abba keverik bele a doktortól kapott mérget. Így át eszi magát a túl világra, és a legkedveltebb ízek maradnak meg a nyelvén. A gazda még egyszer belenézett a sírba, aztán letakarta egy műanyag lepellel, hogy ha Ottóval kijönnek, ne vegye észre. Az állat minden szokatlanra fel figyel, és miért legyen halálfélelme? Miért ne tudhatná az állat is, hogy az élet véges, gondolta, miközben kezet mosott, levette sáros csizmáját, nadrágját, és bement a házba.

Susan ott ült a kedvenc foteljében és Ottó a lábainál hevert, ahogy szokott. Amikor a gazdi belépet, az állat felemelte a fejét, szemében mintha öröm villant volna, de aztán újra elfeküdt, mint aki halálosan fáradt.

- Kiviszem!- mondta a gazda.

- Vidd, addig én elkészítem az ételt!- állt fel Susan. Friss marhahúst kaptam, soványat.

-Csak vigyázz vele, húzzál gumikesztyűt.. az a bizonyos dolog nem gyerekjáték! -mondta a gazda, mert a méreg szót is félt kiejteni, hátha az okos állat megérti. Valamit már így is érezhet, mert alig akart lábra állni. Odakinn egyre a kert felé indult volna, ahonnan ásott föld szagát hozta a szél. A gazda úgy gondolta, elsétál vele, a falu felé,utóljára. Annak, hogy kimehet az útra, az eb - szemlátomást örült, de hancurozásról persze szó sem volt. A gazda nem húzta be maga után a kaput, legalább Susan azonnal látja, merre vannak.

- Ez az utolsó sétánk, együtt!- nézett elhomályosuló szemmel Ottóra, miközben a falu felé vették az irányt.

Susan ólmos végtagokkal kezdett az utolsó vacsora elkésztéséhez. Ugyanolyan gondosan gyúrta össze a húst, ugyanúgy fűszerezte, mintha ember számára készítette volna. Szükség volt a sokféle ízre, hogy meg ne érezze a szegény állat, AZT, bár az orvos szerint semmi íze nincs. Gyúrta a húst, gyúrta, miközben potyogtak a könnyei. Akárhogy próbálta is húzni halasztani a dolgot...egyszer mégiscsak elkészült. Felhuzta a gumikesztyűjét és jól eldolgozva, beledagasztotta a mérget is. Gusztusos gombócokat formált a masszából, szépen elrendezte a tányéron, és a kesztyűket gondosan beletette egy műanyag zacskóba, hogy majd az állattal együtt, elássák. Átment a fürdőszobába és többször szappanozva, kezet mosott. Bár csurgott a víz, mintha neszt hallott volna.

-Biztosan jönnek már!- gondolta, és hirtelen eszébe jutott, hogy az ablak nyitva van, a kert tele madarakkal és - bár Ottón kívül más háziállatuk nincs, de egy- két kóbor macska beugorhat. vagy egy madár berepülhet az ablakon, hiszen a tatár bifsztek illata messze szálló. Mozdulatai felgyorsultak. A kéztörlésre jó pár papírtörülközőt elhasznált, miközben arra gondolt, hogy nem fogja végignézni, ahogy a kedves állat eszik. Száraz szemmel képtelen volna rá, a kutya pedig megérzi, ha be akarják csapni.

Elindult a konyha felé. Amikor belépett az ajtón, meghűlt benne a vér. Az asztal mellett egy ismeretlen férfi állt. Egyik kezében a tányért tartotta, a másikkal tömte magába a tatár bifszteket, olyan mohón, mint aki sosem evett. Szemei szinte bocsánatért esedeztek, hiszen a vak is láthatta, hogy éhes..

-Neee...nee...ne...segitség!- ordította Susan, ahogy a torkán kifért. -Tegye le. ne...ne segitség!

Az utolsó hang már a torkába szorult, mert a férfi ijedtében letette a tányért, odaugrott az asszonyhoz és két marokkal átfogta a nyakát. Bele akarta fojtani a szót, csak addig, amíg elmagyarázhatja, hogy nem akart rosszat, csak éhes, ennie kellett, és tele szájjal képtelen magyarázkodni az ember.

Amikor az asszony elerőtlenedett teste kicsúszott a kezéből, kutyaugatást hallott. Mintha egy hatalmas állat ugrott volna neki a bejárati ajtónak, körmeivel kapart, és vonyított.

-Végem van!- hasított bele a félelem, aztán megfordult vele a világ, és mire a gazda, kulcsával kinyitotta az ajtót, ott feküdt holtan...Susan teste mellett.

A gazda majdnem eszét veszítette az érthetetlen, és borzalmas látványra. Nem figyelt Ottóra, aki -ősi ösztönétől vezérelve -oda settenkedett a földre hullott tatár bifsztekhez, és nyelvével szedegetni kezdte az ízletes falatokat.

A férfi nem szólt rá. Rázta a zokogás. Csak azt várta, hogy Ottó bevégezze, aztán ordítani kezdett, mint akinek mindene elveszett: segítség...segiiiiitsééég...